Ritmus és hang

be local, think global

Ritmo szubjektív

22547751_1867955853220892_1817383600_n.jpg

Fesztiválozni jó, függetlenül attól, milyen a fesztivál karaktere. A műfaji irányultság mellett fontos a megteremtett hangulat, hogy mennyire lehet elmélyülten figyelni a zenére, hogy van-e csevegésre alkalmas agora, van-e jó büfé, milyen a programsor. Minden szempontból hibátlan fesztivál talán nincs is, de a Ritmo mindenképpen közelít hozzá.

Jó hír, hogy büfé-fronton akad a legtöbb szidni való, míg a fellépők szelekcióját tekintve aligha lehet egyetlen rossz szavunk: és ez a lényeg. Ritka, hogy egy fesztivál már második alkalomra jelentős nemzetközi reputációra tesz szert, ám különös módon a Ritmónak ez már első alkalommal sikerült tavaly. Bizonyosan a masszív, releváns fellépő gárda az egyik oka ennek, a másik pedig a szakmára vetett vigyázó tekintet. A kortárs zenétől a jazzen és a klasszikuszenén keresztül a nép- és világzenéig mindent el lehet rontani, ha az "ÜGY"-gyel igyekszünk indokolni a szervezői ténykedés lényegét eltakarva az igazságot: a zene üzlet, sokan élnek belőle, ma már minden mögött ott a menedzsment és ugye a mi jelen témánk esetében idén még évforduló is van.

Harmincéves a világzene fogalma, ami egyfelől semmit nem jelent, másfelől pedig ez a minden - de most hagyjuk az öndefiniatív lamentálást. Szóval a szervező Hangvető - elismerve a világzene egyre jelentősebb zenepiaci szerepét - olyan szemlélettel hozta létre ezt a fesztivált, amelyben az "ÜGY" nem a zászlóra tűzött romantikus, ködbe vesző cél, hanem sokkal inkább egy általuk szakmai szempontok alapján meghatározott szemléletmód. A cég fesztivál-portfóliójában pontos helye van a Ritmónak, ami kelet-közép és most már talán Európa egyik legnagyobb, aktuális trendeket, zenekarokat bemutató világzenei fesztiválja. Az arculat különösen vonzó eleme lett a lemezig, vagy a még tovább tartó együttműködésekig létrehozott és elkísért projektek sora, vagyis a másutt még nem hallott zenék bemutatása, valamint a nulladik napon az egyfajta showcase. Nem számoltam meg, de közel negyven fellépő volt az 1+3 nap során. Az egymást fedő programok a koncerttermek között ide-oda mozgásra késztetik a hallgatóságot, ebből adódóan az előtérben könnyű kint ragadni, nem könnyű a koncerteket végig hallgatni. Szerencsére többen a szokásos fesztiválhossznál jelentősen hosszabb, másfél órás produkcióval érkeztek és az általam meglátogatott két nap alatt nem volt olyan koncert, amely mindentől elvette volna a kedvem. Bátran kijelenthető tehát, hogy a Ritmo sikerében fontos szerepet játszik a minőség, az aktuális világzenei szenzációk bemutatása, a jövőbe tekintés és bizonyos együttesek, előadók "házasítása", újabb produkciók létrehozása. Az első napra rögtön két nagy durranás is ígérkezett. 

22551700_1867955906554220_118421972_n.jpg

A Söndörgő és az Amsterdam Klezmer Band közös koncertjén a színpadon álló tagokat megszámoltam ugyan, és tizenhárom tagra emlékszem összesen, de a pontos szám - azt hiszem - a bombasztikus hatás miatt hamar lényegtelenné vált.
A két zenekar külön-külön is sodró erejű zenét játszik, még a lassabb daraboknak is olyan mélyen bujkáló húzása van, hogy nehéz kivonni magunkat a hatásuk alól. Vannak kémiai elemek, amelyeket csupán egymásra öntve nem történik semmi, de keverés hatására robbanó elegyet alkotnak.
A Söndörgő és az Amsterdam Klezmer Band is valahogy így működött: hogy felállnak egymás mellé a színpadra, azzal ki is olthatnák egymás erejét, ám a kreatív szabadság, a zsidó, a balkáni és magyar zenei gyökerek, hatások összerázása (és itt "rázás" alatt az improvizációkat is érteni kell) valóban robbanást eredményezett.


Valamilyen ősi erejű egyneműség tört a felszínre, a tempók - esetenként a duplikált ritmusszekció miatt is - torkon ragadtak és kellő humort adtak a korabeli jazz zenekarok "battle"-jeire, az egymással vetélkedő zenekari részekre emlékeztető játékok.
Szinte mindenkinek volt szóló száma, de a duó, trió és egyéb szekciók is szépen működtek. Humor, zenekari együttjáték és meghaladhatatlan hangszeres teljesítmények: ennek a projektnek a világ minden nagyobb világzenei színpadán ott a helye.

És ott a helye a Lajkó Félixet szuper prímássá emelő lengyel vonós kvintettnek, a Vołosinak is. Ahogy meghallottam a különböző korosztályú tagokból álló zenekart, nyilvánvalóvá vált, hogy igen, ők is azt a vonószőrt fogyasztó, sforzato játékmódot képviselik, mint a mi Félixünk. És az is egyértelmű, hogy a hatások itt is ihletettséggé nemesednek és az idők során kialakított formanyelvük túlmutatnak egy-egy régió népzenei hagyományain. Zenéjük kétségkívül erős szláv hagyományokat mutatnak, de sok műzenei elem is keveredik az előadásukba, arról nem is beszélve, hogy a teatralitás is meghatározza őket: ügyes pózok, kissé túljátszott mimikák, de talán ezek kellenek is ehhez a feszített, nyugvópontra nem jutó zenéhez. A kvintett prímását hallgatva úgy éreztem, talán kár melléjük Lajkót is odaállítani, ők is tudnak mindent a hegedűvel, de tévedtem. Lajkóval új világ nyílt, egy autentikusabb, helyesebben ösztönösebb és így összehasonlítva a belülről fakadó intenciók miatt egy virtuózabb, a színpadiasságtól mentesebb, flow-szerűen áradó hegedűjátékkal találtuk magunkat szemben. A Vołosi remek zenekar, de Lajkó mégis tud hozzáadni. Valami olyasmi történt, amikor már nem várunk semmit a barokk operában, mégis megszólal valahol egy elképzelhetetlen lágéban a kontratenor és mindenki sírni kezd.
22554689_1867956979887446_278540155_n_1.jpg

Christophe Chassolról azt írja a necc, hogy filmzeneszerző. Amit mi láttunk tőle, az valami más, több, olyasvalami, ahol a gyűjtött, többnyire antropológiai témájú filmrészleteit a zenéje moduláló közegeként használja. Chassol elképesztő képessége, ahogy a beszélt szöveget is dallamként értelmezi, lényegében minden hangszövetben meghallja a zenét és a Fender Rhodes hol dögös, hol puha hangzásába ültetve egy egészen különös, soha nem hallott alteráló zenei világot teremt. A tonalitás, a hangnemszerűség zenei értelemben állandóan változik, de a sajátos összhangzattanba a kép és a hozzá rögzített beszéd, népi hangszer, gyermeki játékok, tömegesemények hangja, zaja is bekerül, méghozzá külön értelmezendő szólamként. Csodás művészeti interdiszciplinaritás, amelyhez az élő produkciót maga Chassol a már említett Rhodes-on, egy Moog szintetizátoron és egy zongorán, valamint vele szemben egy dobos nyújtja, közöttük pedig a vetítővászon. Ez egy olyan nyílt ötlet, amelynek számos továbbvezető útját el tudjuk képzelni: pl. online, azonos időben bekapcsolni a világ más tájairól a közreműködőket.
22627455_1867955873220890_1422963207_n.jpgA zimbabwei Mokoomba jó, hogy jött, a frontember nagyon szépen, eltökélten énekel, a basszusgitáros a basszusgitárral együtt is nagyon jól mozog, de néhány szám után elillant a kíváncsiságom. Összeszokott, gördülékeny játékuk néhányakat táncra ösztönzött, de kevesen maradtunk így éjfél tájban a szükséges hangulathoz. És hát nálam ez kitartott a másnapi első fellépőig, Pere Martínezig. A katalán flamenco más, mint az andalúz, nincs benne az a karcosság, a duende helyett megelégszenek a romantikával, nekem túl sima. Ha valaki Camarón de la Isla énekével szívta magába a flamencót, annak első körben talán fel sem tűnik, hogy Martínez is flamencót énekel és így a kétségkívül jó képességű táncos is inkább megmarad inkább pávának, mint tipródó, azt a bizonyos gyertyát a két végén égető férfinak.

Nem jók az olyan hasonlatok, hogy a roma Piaf és a tuniszi bárd, mert megkérdőjelezik azt az autonómiát, ami oly fontos Miczura Mónika és Jawhar zenéjében is. Nem tudom, az utóbbi időben hová tűnt Miczura Mónika, mi lett a Mitsoura nevű formációjával, de azt  - ahogy sokan mások is - éreztem, hogy hiányzik. Jó volt látni, ahogy megingás nélkül állt ki újra a színpadra és megszólal a velőkig hatoló hangján. Jawharék felvezetőjéből tudtuk, hogy itt nem az Ando Drom, sokkal inkább a Mitsoura-vonal folytatódik tovább. Felvezetésképpen jól eltalált, a világzene elektronikus ágának betegségét elkerülve nem 15 évvel ezelőtti hangzásokkal operálva hullámzó, több rétegű alappal szolgálták Jawhar érzelmes énekét. Különlegességként Jawhar Basti bendzsóval kísérte magát. Hogy milyen elképzelések vannak a két sztár közös muzsikálása mögött, jól mutatta, hogy bizonyos szereposztás szerinti dalok is voltak: például az egyikben egy veszekedést énekeltek meg; tényleg egy olyan együttműködést hallhattunk, amihez ők kellettek ketten.

Az Oratnitzától a lemezek alapján nem ezt a törzsi jellegű primitív zenét vártam. Didgeriddo, nagy dob, kaval, miegymás az erős szövegelés mögött és a gyönyörű bolgár szekundsurlódásos énekstílus. Kemény ritmustördelések: a mi fülünknek, ritmusérzékünknek ehhez mindig megszokás kell, de aztán elkezd berántani. Folyamatosan történik valami, nincs szépelgés, az ének is kemény, valami ősi energia készül a felszínre törni. A sámán-kóló hatásos, de nem maradandó és ez így van rendjén. Az Oratnitza zenéje a pillanatnak szól, de az a pillanat akár több óra hosszú is lehet.

A Zöld-foki-szigetek kultúrájának népszerűségéhez természetesen Cesária Évora különösen sokat tett hozzá. 22627584_1867955863220891_684399707_n.jpg

Vannak követői, bár Lura még készített vele közös számot. Lura valójában portugál zöld-foki szülőkkel, nem tudom, van-e ennek jelentősége. A fesztivál egyik legnagyobb neveként az első pillanattól kezdve bizonyította, miért népszerű, miért lehet már-már a popsztárokhoz hasonlítható körítéssel, videóklipekkel népszerűsíteni.  
Ha jól tapogattam le, nem az Évora által képviselt mornát énekli, valami más, karibi behatásokat is mutató zene az övé, többnyire a szerelemről szóló, de azért néhány komolyabb, például a nők helyzetét érintő szövegekkel.
Zsigeri erejű éneklése mögött jól hallható a képzettség is, már a halk hangok is a helyükön vannak, nincsen megingás és talán emiatt a kelleténél lehengerlőbbnek hat, mint kedvesnek az első néhány számban az előadói személyisége.


Később oldódott, amihez a remek kísérő zenészek is hozzájárultak, a basszer még egy lendületes szólóval is észrevétette magát. Egy videón láttam, hogy végül a közönség színpadi táncra is ragadtatta magát, ám ezt én már nem vártam meg. Nehéz kimondani, de a jóból is lehet túladagolása az embernek és ennyi érték között nehéz fókuszt találni.
Ezért most inkább azt mondom, számomra nincs tanulsága a fesztiválnak, sokkal inkább a világzene elénk tárt aktuális pillanatképét tartom fontosnak.

A fotókat a szerző készítette.

A bejegyzés trackback címe:

https://ritmuseshang.blog.hu/api/trackback/id/tr7212992870

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Hirdetés

Facebook oldaldoboz

Naptár

június 2019
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30

Kapcsolat, hirdetés, mindenmás: apostrophe.prod@gmail.com

Címkék

cimkefelhő