Ritmus és hang

Megsokasodtak a nemzetközi világzenei és folk fesztiválok, egy éven belül csak Budapesten legalább négy nagyszabású eseménysor programját követhettük végig (A Capella, Ritmo, Pont és most a Budapest Folk), és akkor a Sziget világzenei programját nem is soroltuk ide. Ez egyfelől üdvözlendő, de ott a kérdés: vajon van-e annyi arca, és kifejezetten markáns arca a nép- és világzenének, a leágazásoknak, amit ilyen nagy számban be lehet mutatni úgy, hogy a közönség néhány év múlva is emlékezzen a koncertekre, hogy azok mely fesztiválon, milyen tematikában voltak hallhatóak, és, hát hogy a koncertek méltó érdeklődést váltsanak ki. Mit tud egy fesztivál, miért nem elég csak egy-egy koncerten bemutatni a fellépőket, és persze miért éppen most támadt igény, lehetőség minderre?

A világzene fesztivál-töménységű kínálatát régóta a Sziget uralja, ami egyfajta ízlést tükröz, immár többszörösen visszajáró fellépőkkel tűzdelve. Ha csak a Szigetet figyeljük, úgy tűnhet, a világzene kevéssé mozdul, és rögtön ez lehet is egy indok az újabb hullámos szervezői szempontok megjelenésére. Ugyanakkor az év közepén, egy munkás hét közepén kezdődő fesztiválon ki tud minden koncertet meghallgatni? Nem nehéz tehát kimondani, hogy kicsit túlpörgött a világzenei kínálat, aminek paradox módon az egyik hozadéka az elvárhatónál csekélyebb érdeklődés. A Budapest Folk Fest szombati napján az este 7 órai indulásnál nagyon kevesen várták a szegedi Gypo Circust, amin még az sem segített, hogy az este leglendületesebb koncertjét adták. A színpadon álló hat tag mixe esszenciálisan mutatta be, hogyan lehet úgy világzenei együttesnek lenni, hogy nem játszunk világzenét. Hegyesi András frontember punk attitűdje minden rock zenekarnak előnyére válna, és hogy a dalok ekkorát szakítottak, ahhoz a megkérdőjelezhetetlen indulat sokat tett hozzá. Ha nem őszinte egy előadó, ilyen lendület egyszerűen nem jöhet össze, és ha hallottunk is olykor némi - zenei értelemben vett - hamisságot, azt a következő pillanat sodrása rögtön felülírta. Az objektívnek mutatkozó kritikákban szeretnek eltekinteni a politikai állásfoglalás kérdéséről, ám szerintem nincsen objektív kritika, így aztán bátran kimondom, hogy kifejezetten helyes volt a Gypo előadásából vissza-visszaköszönő odaszúrogatás, a bizonyos társadalmi állapotokra való rámutatás. Hogy mégis helye volt a csapatnak egy világzenei fesztiválon, az elsősorban a hangszerelésnek köszönhető, igaz, a punk attitűdöt - szerencsére - sem a hegedű, sem a klarinét jelenlét nem oldotta fel, dizájnban pedig a basszusgitáros öltözéke utalt a cirkuszi jellegre. A klezmer, ska és egyéb, kisebb mértékben felbukkanó egyéb folk hatásokat ügyesen öleli körül a rock, hangulatában főleg az ír kocsmarock, mégis azt kell mondani, hogy a legerősebb hatást a jól megtalált saját hang váltotta ki.

A Budapest Folk Fest egyik fontos erénye számomra az volt, hogy nem a szokásos 40-45 perces, a napi sztárfellépőnek pedig egyórás fesztiválos időkeretet biztosító koncertecskéket állítottak ki, hanem teljes koncertekre hívták a zenekarokat, vagyis mindenki legalább bő egy órát játszott. És ez a Barcelonából érkező, görög zenét játszó Trio Feta Orchestránál azért is jött jól, mert a koncert alatt jelentősen átalakult az előadói habitusuk, szélesebb spektumban ismerhettük meg, mit tudnak. Először is a gyönyörű hangú Christiana Vlanti folyamatos feloldódását figyelhettük meg: miközben végig mély érzelmektől átitatva énekelt, egyre nagyobb dinamikai íveket fogott át, és egyre magasabb lágéig jutott el. A weboldalon szólnak egy bővebb nyolctagú és egy originális, négytagú együttesről; ide öten jöttek, vagyis ez nem az "Orquestra", hanem nagyjából az "Original" felállás. Az este folyamán egyértelműen a Trio Feta nyújtotta a legjobb, igazán cizellált, artisztikus hangszeres teljesítményt, és itt külön kiemelném a görög oudon és buzukin játszó Yannis Papaioannout és a harmonikás Zakarias Vamvakousist, aki egy ponton azt is képes volt elérni, hogy jó negyedhanggal elhangolódva, érdekes hanghatást kiváltva kísérje Vlanti énekét. A konferálások során a rembetikára hivatkoztak, mint az általuk képviselt műfajra, de nekem úgy tűnt, hogy kevésbé követik a nagy ikon George Dalarashoz köthető városias vonalat; a szép díszítések és a különleges dob, illetve a váltóritmusok miatt egy rurálisabb kép tárult elénk a katalán-görög diaszpóráról.

És végül a szombati nap sztárfellépője, a török BaBa ZuLa. Magyarországon ők jó hét éve már felléptek az akkor szombathelyi Mediawave fesztiválon, és tényleg oda valók. Filmzenei közreműködéseik, mitikusan varázsos, szertartásszerű koncertjük a Várkert Bazár közönségét is megbabonázták, de mégis, valami mintha hiányzott volna az igazi elemelkedéshez. A ki tudja, honnan összegyűjtött zenei hatások egyvelege óriás máglyarakások körül működhet igazán jól, egy hosszú, hajnalig tartó szeánsznak mi csak az előszelét érezhettük meg itt. Van rettenetesen félrecsúszott intonáció, szegényes zenészi képességek, bizonyos anyagok hatására lecsukódó szemek, elszálló gondolatok, tehát tényleg minden együtt van ahhoz, hogy csapnivaló produkciót kapjunk, mégis elképesztő a hatás. Most nem volt énekesnő, így a sámán Murat Ertel és az elektromos oudon rock mogult játszó Periklis Tsoukalas vitte a showt. Mögöttük egy elborult arc elektronikus alapokat tolt és egy darbukás igyekezett még kapcsolódni. És hogy mennyire túlléptek a zenei, esztétikai és koncertszerű hatásokon, jól mutatja, hogy egyszer csak elrakatták a színpadot védő kerítést, majd lementek a közönség közé varázsolni; a megérinthetőség ereje ráébresztett, hogy a zene a BaBa ZuLánál csak eszköz ahhoz, hogy rávezessenek bennünket a saját magunkat megtaláló útra.

(A Budapest Folk Fest szombati napja - Várkert Bazár, május 28.)