Ritmus és hang

be local think global

A közösség nem tapintható, és nincs meg a pontos definíciója. Azt vagy érzed vagy nem.


capanagydij2016_fatyolviola_010.jpg

Fátyol Viola fotóművésszel beszélgettünk egy este a Centrál Kávéházban. Ettünk sütit - Feri kedvencét, Opera szeletet is -, elegáns romák húzták a fülünkbe a Despacitót és a Himnuszt, cukrosabban és rezgősebben, mint milyen az Opera szeletben a krém, két szürcsölés között pedig arról kérdezgettük Violát, hogy miért választotta fotótémájának a vámospércsi asszonykórust, amellyel aztán elnyerte a Capa-nagydíjat 2016-ban.

 

A fotóidról kitűnik, hogy a család mint tematika nagyon fontos számodra. Úgy érzem, hogy a fotósorozataid központi szereplőinek, az idősebb generációnak az élete, tudása nagy érték számodra. Van-e közvetlen, személyes kapcsolatod a hagyományos falusi kultúrával, azzal a világgal, amelynek az értékrendjében és működésében kiemelt helyen állnak az idős emberek.

A nagymamám és a nagypapám falusi háztartást vittek Balmazújvároson, ők fontos szereplői voltak a gyerekkoromnak. Leginkább a velük töltött idők azok az idilli szakaszok, amikre nagyon szívesen gondolok vissza. Hogy ezek az élmények mennyire állnak közel az úgynevezett falusi kultúrához, nem tudom megítélni, de az elemei megvoltak: a földdel, az állatokkal való kontaktus. Amikor elkezdtem zenei témák iránt érdeklődni, annak is volt egy családi indíttatása. A nagyapám zenész volt az anyai ágon. Egy félig német, félig magyar zenekarban játszott több hangszeren is és többnyire ő volt a szólóénekes. Lakodalmakban, bálokon léptek fel a faluban, ők voltak a zenei szolgáltatók. Bár Papa megöregedett és elváltozott a hangja, a magyar nóta nagyon fontos maradt neki mindig, így állandóan jelen volt az én életemben is, belekerült az én élményanyagomba is.

family_drawing_open_secrets_01.jpg

Hogy ilyen fiatalon valaki egy vidéki asszonykórust kezd el fotózni, benne csupa idős emberrel, mindenképp szokatlan témaválasztás.

Amikor valamilyen fotómunkába kezdek, mindig kell nekem valamilyen személyes indítás, személyes origó, ami vagy az én személyes életeseményeimből ered, vagy valahogyan kötődik hozzám, a családomhoz. Jobbára tehát családi kiindulópontokat használok. Ezért fordultam a magyar nóta felé is, illetve ezt választottam doktori témának a MOME Doktori Iskolájában. A kutatást távolabbról indítottam, elkezdett érdekelni, hogy egy zenei eseményt hogyan lehet képre fordítani és ilyen jellegű művek, filmek, állóképek után próbáltam kutatni és arról  írni, hogy ezeknek mi a hagyománya a művészetben. Ezután kezdtem volna a magyar nóta-kérdésben is alaposabban elmélyedni, jobban megvizsgálni a kulturális antropológiai hátterét, hagyományát, történetét, jelenkori továbbélését. Ekkor gondoltam arra, hogy elmegyek Vámospércsre, ami az apukám szülővárosa, és megkeresem a népdalkört, ugyanis bennem az a hit élt, hogy a népdalokon kívül biztosan éneklik a nótákat is, de hamar egyértelművé vált, hogy ők egyáltalán nem énekelnek ilyesmit. Viszont akkor már késő volt: annyira érdekes volt ennyi nő, ennyi idősebb asszony ugyanabban a térben, amint egyszerre énekeltek , hogy elég hamar eltérített az eredeti témámtól.

Amikor rájöttél, hogy „eltévedtél” és egy szál nóta nincs a népdalkörben, miért nem kerestél másik helyet, miért nem léptél tovább, mi tartott ott?

Amikor az ember elkezd valamin dolgozni, sok ideig hagyja, hogy csak vigyék magukkal az események. Alkotóként, művészként az embernek nagyon sokszor kell és lehet az intuícióra támaszkodni, és minél idősebb vagyok, annál inkább tudom, hogy ettől nem kell  félni. Habár néha nem vagyok biztos benne, hogy az alkotói folyamatban épp miért csinálok meg valamit, de reménykedem, hogy ennek biztos van valami oka.  Lehet, hogy csak később fogok rájönni, mi is az az ok, és az is előfordulhat, hogy nem jövök rá…

2013-ban kezdtem el járogatni a népdalkörhöz, nyár tájékán, ősszel pedig meghalt a nagyanyám, aki nagyjából ugyanabba a korosztályba tartozott. Az idős generáció hirtelen eltűnt az életemből, így a népdalkör mamapótlékként is elkezdett működni. Találtam egyébként olyan helyet és énekcsoportot is, amit eredetileg kerestem volna, csak oda végül nem kezdtem el járni, mert rájöttem, hogy engem más érdekel. Illetve hogy most épp biztosan nem érdekel a nótának a jelene!

capanagydij2016_fatyolviola_064_fit_800x10000.jpg

Nem engeded el könnyen azt a közeget, ahol valamilyen emberi kötődés is kialakul?

Beléptem az első próbára, volt nálam egy fényképezőgép, mondtam, hogy úgymond diák vagyok, érdekelnek ezek a dolgok...és nagyon nagy volt bennük a szeretet, Nem voltak tartózkodóak, barátságosan és nyíltan fogadtak. Igazán én éreztem magam furcsán a szituációban, hogy ott vannak a nénik, énekelnek, én meg nem énekelek, csak fényképezek. Úgy próbáltam megoldani ezt a zavart, hogy én is elkezdtem velük énekelni. Zenei képzést én is kaptam gyerekkoromban, ezzel nem volt gond, és azzal, hogy be tudtam kapcsolódni ebbe a tevékenységbe, máris más irányba kezdett el menni a munka, mint amire eredetileg számítottam.

Te is sok fotódon szerepelsz, miért?

Ez egy fotográfusi attitűd. Ha odamész egy helyzetbe, ami viszonylag idegen a sajátodtól, akkor megpróbálod ezt az idegenséget minél inkább ledolgozni. Mindenki más megoldásokkal  próbálkozik, de olyan is van, akinek pontosan ez a fajta távolság a fontos saját maga és a választott téma vagy szituáció között. Nekem mindig ennek a távolságnak a minimálisra csökkentése volt a célom. Ezért kezdtem el énekelni, hogy minél inkább a részévé váljak a közösségnek. Odaadtam nekik a fényképezőgépet, hogy ne egy külső szemként legyek csak jelen, hanem a közösség tagjaként. Ez azzal jár, hogy én is szerepelek a képeken. A munka és úgy általában az élet során vannak dolgok, amikért meg kell harcolnunk, és pont azok az értékesek. Sokkal könnyebb lenne, mondjuk virágokat fényképezni, de én kifejezetten szeretek embereket fotózni, viszont ezzel sokat kellett a tanulmányaim során küzdenem: az én számomra ez nem egyszerű, ez alkatfüggő is. Bennem alapvetően inkább az dominál, hogy nem akarok zavarni, tolakodni, ezért próbálok elérni a fotózásban  egy bizonyos közelséget. Emiatt kezdtem el alkalmazni már a családom fotózásakor is azt, hogy én is rajta vagyok a képeken. Ahhoz, hogy fotográfusként éreztesd azt, hogy van közted és a fényképen szereplő ember között egy kapcsolat, annak számos módja van, ez csak az egyik. Én így érzem jól magam.

Tetszik nekem, hogy úgy olvadtál bele az egészbe, mint egy családtag…

Igen, családi viszony alakult ki köztünk. Érdekes jelenség volt. Ez éveken keresztül zajlott le. Egyrészt, kell idő ahhoz, hogy a dolgok megszülethessenek, kialakulhassanak, nem csak művek, munkák, hanem érzelmek, kontaktusok. Az elején én mentem mindig a közösséghez, én vettem részt azokban az alkalmakban, amiket a közösség saját maga teremtett, vagy amiket nekik teremtettek a fellépéseken, falunapokon. Egyre többet voltam ott, aztán elmentem a nénik otthonaiba is, találkoztam a családjaikkal. Egy idő után az alakult ki, hogy én elmentem az egyik nénihez, és hozzá átjöttek a többiek is, így lett az ottlétemből egy újabb közösségi alkalom. Ezen a ponton erős érzelmi átfordulás volt ebben a folyamatban. Sokat voltam velük. Sütemény, nevetgélés, leves, rántott hús, bulika... mindenkinek nagy élmény volt. Ők segíteni akartak nekem azzal, hogy részt vesznek a fotózásban, mert tudták, hogy nekem ez fontos, és hogy majd könyvet is akarok csinálni. Én is nagyon örültem, hogy együtt vagyunk. Másrészt ezek az asszonyok a magánnyal küzdöttek, és nekik is jó érzés volt egy olyan eseményben részt venni, ami egyébként nem mindennapos.

fatyol_kombo_fit_800x10000.jpg

Mennyire volt jelen a viszonyotokban, hogy te végül is egy városi lány és művész vagy?

Igaz, hogy ők mást, máshol és máshogy dolgoztak az életük során, máshogy éltek, mint most én, de ez elsikkad amellett, hogy mind nők vagyunk és a klasszikus női kérdésekkel kerülünk szembe az életünkben.

Miért vált olyan fontossá a fotósorozatban a női szerepek kihangsúlyozása?

Volt egy személyes történetem, életeseményem azon a nyáron, amikor olyan nagyon más irányt vett a munka. Evidenciaként kezdtünk el arról beszélgetni, hogy milyen a szerelem, milyen a házasság és milyen jó és rossz dolgokkal jár, mik az ő emlékeik, élményeik...szóval női témák jöttek fel nagyon hamar, főleg azokkal az asszonyokkal, akik maguk is egyedül voltak, különböző okok miatt. Ettől a ponttól kezdett el a női szerepekről, a férfiakhoz való viszonyról és az öregedés feldolgozásáról is szólni a dolog. Többeknek tragikus élettörténete van: rossz házasságokkal, férjek öngyilkosságával, gyerekek elvesztésével kellett szembenézniük. Ők az éneklés és a közösség segítségével jöttek ki időről időre ezekből a mély életszakaszokból, és erre tudtak, tudnak támaszkodni azóta is. Nekem rengeteget segítettek, nem feltétlenül azzal, amiket mondtak, hanem azzal, hogy voltak, a melegségükkel és a megértésükkel. Sok mindent megosztottak arról, hogy milyen volt az életük a férjeikkel, milyen volt a kezdeti romantikus szakasz. Általában szerelmi házasságokról számoltak be. Hogy utána mennyire vettek más irányt események, már más téma, de a szerelem volt az origó. A lehető legjobban beszéltek a férjeikről, akkor is, amikor akár az erőszak vagy az alkoholizmus kérdése előkerült. A tényeket mondták el ítélkezés nélkül, a realitás talaján. 

A zene, az éneklés ezeket a traumákat feloldja az emberben. Tapasztaltál olyat, amikor éneklés közben hirtelen előtörtek valakiből az érzelmek? Volt a közös éneklésnek valamilyen visszahatása a nénikre?

Próbán ilyesmi nem történt, de a kórustagok beszámoltak ilyen eseményekről. Az egyik asszony, például, miután az édesanyja meghalt, már nem tudott olyan dalokat énekelni, amelyekben az édesanyáról van szó. Nagyon is hatnak ezek a dalok…

52.jpg

Van a népdalkör belső életében férfijelenlét?

A népdalkörökben férfiak is szoktak lenni, Vámospércsen is van egy férfitag, Tar Imre, aki nagyon régóta jár a kórusba. Az én mesémben viszont ő nem szerepel, ennek érzem az igazságtalanságát is, de egyszerűen számomra leginkább a nők sorsai voltak az igazán megragadóak.  Az külön történet  lenne, hogy ő mint egyedüli férfi, hogy éli meg ezt a közösséget.

Nagyon sajátos idézeteket írtál a fotók alá, amik a néniktől hangzottak el. Miért jelenítetted meg ezeket a mondatokat?

A képek mellett a szöveges rész is hangsúlyos. Van egy helyzet, amit látsz, tapasztalsz és annak ezernyi rétege van. Összetett az egész és azon igyekszel, hogy ebből minél többet átadj a nézőnek. Azt érzed, hogy a kép már kicsit kevés, még kell valami más is. Rögzítettem éneklést is, de azokat végül nem használtam soha, mert rájöttem, hogy nem maga az éneklés a fontos. Akiket fényképezek, legyen az a családom vagy a nénik, akár a diákok a református középiskolában vagy bárki, ők mind önálló individumok, Mindeközben nekem az is nagyon fontos, hogy egy univerzális szinten milyen archetípust jeleníthetnek meg. A nénik a bölcs idős asszony archetípusát jelenítik meg, akik egyfajta tanító-védő nőközösségbe tömörülnek, annak a fenntartó erejével, tudásával.

Hogy bővül a repertoárjuk, hogy tanulják a dalokat?

A jelenlegi karvezető Ica néni, aki Nyíracsádon énektanárnő, ő hozza az anyagot. A kórusban kottát kevésbé olvasnak, csak a szöveget. Daloskönyvekből, más népdalköröktől is tanulnak dalokat. De a szülőktől, nagyszülőktől is tanultak el dalokat, viszont nem tudom, hogy ez hogy jelenik meg a repertoárban.

Mit jelent számodra az a vidéki létforma, amelybe belecsöppentél?

Én nem szerettem soha, amikor a vidéki létet idillként mutatják be: ott van a természet és a jó levegő, minden öko-bio, meg az emberek szeretik egymást. Ez nem így megy. A társadalmat összetartó szabályszerűségek azonban tényleg jobban működnek, mert az egyéni érdekeket sok esetben a közösségi érdekek alá rendelik. Ez bizonyosan különbség a nagyvárosokkal szemben. De távolról sem igazi a vidéki romantika, mert az nincs. Az egy fura, idealizált giccsvilág, ami soha nem is volt, nem is lesz. A vidéki élet most sem és régen sem volt olyan, mint ahogy azt a budapesti kávéházakból, mint ez, amiben épp ülünk, elképzelték. Akkor, amikor a nénik énekelnek maguk között, abban van népdal, abban van nóta, van sláger. Minden össze van gyúródva, folyamatosan megy a rádió, nézik a tévét, állatmintás ruhákban járnak, de közben a kertet is művelni kell, meg az állatok is ott vannak. Egy nagy mixtúra ez, amiben minden eléggé a helyén van, ami megérne egy komolyabb munkát: a magyar vidéken hogyan fuzionálnak a kulturális hatások, és hogy kerülnek olyan elképesztő együttállásba. A hatások jönnek és mennek, a magyar vidék az meg marad. Szabad a kisujjat eltartva szidni ezeket a behatásokat, de mi értelme van?

13866546_4354046a08d513b6ff16dc4235d5b057_wm.jpg

 

 Ha tetszett a cikk, kövesd a blogot itt és oszd meg ismerőseiddel is. Kösz!

A bejegyzés trackback címe:

https://ritmuseshang.blog.hu/api/trackback/id/tr1913596919

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Facebook oldaldoboz

Naptár

március 2024
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

Kapcsolat, hirdetés, mindenmás: apostrophe.prod@gmail.com

Címkék

cimkefelhő
süti beállítások módosítása