Ritmus és hang

A Fonogram Magyar Zenei Díj, csakúgy, mint sok nemzetközi díj, fesztivál stb., egymás mellett, olykor egy egységként kezeli a nép- és a világzenét. Pedig Rosonczy-Kovács Mihály hegedűs szerint két eltérő zenéről van szó, és nem helyes sem összehasonlítani (vagy egy díjnál versenyeztetni) őket, sem egymáshoz képest „feladatot” kijelölni nekik. Ezért kezdeményezte egy nemzetközi, az autentikus népzene előadóinak életművét jutalmazó díj elindítását, amelyet sokan támogatnak, és a Fonó is mellé állt. Ennek apropóján beszélgettünk a Hungarian FolkEmbassy népzenekar és a szatmári oláh cigány hagyományokra támaszkodó világzenei együttes, a Romengo tagjával, a Fonó megbízott külügyi irodájaként is működő Philidor Intézet igazgatójával.

A világzene a mai fülnek szól, a népzenének időt kell szentelni

Rosonczy-Kovács Mihály szerint a világzene alapvetően „a 20. és 21. század zenéjére, akusztikus hatásaira, tempójára kondicionált fülnek” szól. Ha abból a minimális meghatározásból indulunk ki, hogy világzene mindaz, ami „legalább nyomokban” népzenét tartalmaz, akkor ennek a műfajnak „minden eszköz a kezében van, amivel kommercializálható (noha nem mindenki ezt teszi), akár harmóniákban, akár ritmusban, akár hangerőben”.

„A népzenét ilyen füllel nagyon nehéz, szinte lehetetlen értékelni, megismerni” – mondta. „Távol van már tőlünk az a világ, amiben a népzene megszületett, ezért csak úgy lehet oda eljutni, ha az ember rengeteg időt, figyelmet szentel neki, és akkor megnyílik. A népzene szépsége a finom díszítésekben, a ritmikai apróságokban van, amiket csak egy érett, magát művelő közönség tud megtapasztalni.” Ebből a szempontból a népzenét inkább a komolyzene mellé lehet állítani.

Rosonczy-Kovács a FolkEmbassy másik hegedűsét, Soós Andrást hozta példának, aki „húsz éve egy héten legalább háromszor meghallgat egy 1973-as széki gyűjtést, és azt mondja, hogy még mindig tud neki újat mutatni.” Olyan finomságokat, amelyeket ugyanúgy nem lehet „az utcáról beesve” értékelni, mint ahogy mondjuk Wagnert.

Kis közösségek zenei anyanyelve

Még az is lehet, hogy hibás hozzáállás a népzenét „műfajként” kezelni – mondta Rosonczy-Kovács Mihály Szerényi Béla tekerősre, hangszerkészítőre, az Óbudai Népzenei Iskola igazgatójára hivatkozva. A népzene „egy kiegyensúlyozottabb identitású társadalomban nem műfaj, hanem anyanyelv, amin mindenki megtanul beszélni. Mert mivel kezdjen el egy gyerek énekelni tanulni, ha nem a – Bartók által a formai letisztultság tökéletességét hordozó – népdalokkal?”

Gyakran felvetődik a nép- és a világzene szétválasztásával szemben, hogy a népzene a világzenéhez hasonlóan szintén keveredések, különféle, az adott korban népszerű zenék hatásainak beépítésével alakult. Rosonczy-Kovács szerint azonban a bartóki meghatározás jó választ ad erre a kérdésre: a népzene egy hosszú ideig fennálló, körülhatárolható közösség zenéje, amely közösségben működik egyfajta „természetes szűrő: a saját anyanyelvére leképez egy dallamot (legyen akár olyan, amit a rádióból hallott), és ha tetszik neki, megtartja, ha nem, eldobja. A saját zenei rendszerébe tagolja be, és ítéletet mond fölötte. Ahol nincs ilyen közösség, ott nem beszélhetünk népzenéről.”

Rosonczy-Kovács Mihály addig nem menne el, mint Dobszay László, és nem gondolja, hogy a népzene halott: még lehet találni közösségeket, ahol megfigyelhető ez a fajta zenei fejlődés. De lehet, hogy néhány évtized múlva ez a zenetörténeti korszak lezárul. Mindenesetre a magyarok szerencsések, hogy ilyen sokáig fennmaradt a népzene: „örömteli dolog, hogy az a technikai-társadalmi fejlődés, amely szétzüllesztette ezeket a közösségeket, ahhoz is hozzásegített legalább, hogy rögzítsük a zenéjüket”.

A népzene nem előszoba, a világzene nem evangelizálás

A világzene és népzene viszonyáról két irányból is megfigyelhető egy-egy olyan elgondolás, ami Rosonczy-Kovács Mihály szerint mindkettő számára kártékony.

Egyrészt van egy olyan kimondott-kimondatlan felfogás, amely szerint a népzene „előszobája” a világzenének. Vagyis: „tanuld meg a népzenét jól vagy rosszul, aztán abból tudsz majd csinálni valamit, amit a társadalom és a szakma is elismer.” Rosonczy-Kovács szerint ilyesmit üzen (feltehetően szándéktalanul) például az, hogy a Fonogram-díjra egy kategóriában jelölnek mindkettőből lemezeket, hogy aztán kevés kivétellel világzenei albumok legyenek a jelöltek között..

A másik oldalon azt várják a világzenétől, hogy „evangelizáljon”, vagyis „rajta keresztül jussanak el az emberek a népzenéhez”. Pedig „a világzene gyakorlatilag a dallamot és a hangszerek hangszínét tudja átvenni. De ha eljátszol egy popszámot népi hangszerekkel, attól az még nem népzene.” Ezért kétséges, hogy az ilyen zenekarok sikerétől többen lesznek-e mondjuk a táncházakban. A népi dallamokkal is ez a helyzet: „attól még, hogy dallamokat megismertetek, közérthetővé teszek, nem jutnak az emberek közelebb ahhoz a – fent jellemzett – szépséghez, ami a népzene sajátja” – mondta Rosonczy-Kovács Mihály.

Ezért fölösleges az egyiknek a másikhoz képest megszabni a „feladatát”: „a világzene legyen jó világzene, a népzene legyen jó népzene.”

Legyen ciki nem ismerni a magyar népzenét

A népzene nemcsak nehezebben megközelíthető, de kulturális elismertségét tekintve is rosszabb helyzetben van Rosonczy-Kovács Mihály szerint. „A világban járva-kelve nem nagyon tudok még egy olyan országot, ahol az emberek – és az elit – ennyire nincsenek tisztában a saját zenéjükkel és kultúrájukkal. Rettegünk, de legalábbis ódzkodunk tőle. Sokakban van egy olyan reflexszerű gát, hogy ha magyar, akkor félek tőle. Pláne, ha ’paraszti kultúra’ – a ’paraszt’ még mindig szitokszónak számít.”

Ahol ezek a prekoncepciók nincsenek meg, ahol őszinte nyitottsággal állnak a magyar népzenéhez, ott „az embereknek leesik az álla. Autentikus népzenekarként minden országban könnyebben megnyerjük a közönséget, és hamarabb áttörik a gát, mint Magyarországon” – mondta Rosonczy-Kovács, aki mind a FolkEmbassy, mind a Romengo tagjaként sokat játszik világszerte. Hamarosan például Tajvanra mennek az előbbivel, utóbbinak pedig idén három magyarországi és tizenhárom külföldi koncertje van már lekötve.

A fogalmak tekintetében sem jó a helyzet. Rosonczy-Kovács elmondta, hogy sok beszélgetésben mondják neki, amikor megtudják, hogy népzenész, hogy „nálunk is szólt gyerekkoromban a Jó ebédhez szól a nóta”, vagy kedvenc népdalként egy népzenei hangszerekkel eljátszott popszámot említenek; a Bartók- és Kodály-féle gyűjtéseknél újabbak eredményei pedig még kevesebbekhez jutottak el.

Azt kéne elérni, hogy „ahogy egy magát műveltnek mondó magyar ember számára illik valamennyire ismerni a kortárs irodalmat, és ciki mondjuk nem ismerni Bachot, úgy legyen ciki nem tudni azt, hogy hol van Kalotaszeg, vagy nem ismerni legalább egy-két prímás nevét.” Vagy másik oldalról: Ahogy egy középosztálybeli házaspár évente egyszer-kétszer elmegy színházba, úgy menjen el táncházba is, ha nem is táncolni, de egy-két pohár bort meginni, közben bonchidai zenét hallgatni.

Ám miközben százezrek ismerik ezt a kultúrát, a köztudatnak mégsem része, „számos honfitársunk leéli az életét úgy, hogy nem tapasztalja meg, milyen a szerelemről az anyanyelvén énekelni. Az biztos, hogy ettől biztos nem lesz senki kevesebb, ha ezt megtapasztalja.” Persze mindezt az iskolában, vagy még inkább az óvodában kellene megalapozni, amire számos jó példa van, de számos negatív tapasztalat is.

Hozzátartozik ehhez az is, hogy a népzene – a komolyzenéhez hasonlóan – nem tudja magát kizárólag a piacról finanszírozni, szükséges az adófizetők segítsége. „És ha az elit nincs tisztában a saját kultúrájával, akkor a döntéshozók sem lesznek” – mondta Rosonczy-Kovács Mihály, hozzátéve, hogy például a Halmos Béla Program elindulása pozitív fejlemény e tekintetben.

Egység a sokféleségben

Rosonczy-Kovács úgy látja, hogy a nemzetközi világzene – népzene viszonyt a kilencvenes évek közepe óta a „68-as generáció hevülete” határozza meg: „akkor lett nagyon divatos összetenni különböző zenekarokat. 2000-ben egy konferencián láttam egy ’európai népzenekart’, akik tényleg tudtak együtt zenélni, de mindenki csak a legegyszerűbb dallamot tudta a többieknek megtanítani az erre rendelkezésre álló egy hét alatt. Sokkal kevésbé volt izgalmas ez a zene, mintha azt mondták volna, hogy egyesével mindenki játsszon egy saját dalt a szerelemről.”

Szerinte a célnak annak kéne lennie, hogy a saját identitásunkat európai kontextusban erősítsük meg. „Ezért is hoztuk létre a Philidor intézetet, hogy olyan közérthető kiadványokon és műsorokon keresztül csatornázzunk létező tudományos eredményeket, amelyek megmutatják: ilyen a magyar zene, de ez értelmezhetetlen a szomszédok zenéje nélkül. Például az erdélyi zene nem létezne a román, cigány, zsidó, szász és a magyar etnikum nélkül, és mindegyik büszke lehet rá. Aztán mindezt helyezzük európai kontextusba: a somogyi ugrós a saltarello reneszánsz tánc leszármazottja, hogy a székelyföldi forgatós a barokk dreh-tanz leszármazottja. Vagyis adjunk egy konkrét példát az Európai Unió ’Egység a sokféleségben’ mottójára, és mutassuk meg, hogy mi ezzel járulunk hozzá az európai identitáshoz.”

A zenének nem csak a különbözősége fontos: „a zene természetéből fakadóan kijön, hogy ez nem egy kulturális befelé fordulás, hanem arról szól, hogy az ember milyen sokféleképpen éli meg ugyanazt; hogy különbözőképpen ugyan, de mindannyian ugyanazokról az érzelmekről énekelünk. Ahogy Pilinszky mondta: menthetetlenül egyek vagyunk.”

Táncház, ahova bárki betévedhet

Az egyik dolog, ami például külföldön olyanokat is megfog, akiknek egyébként nincs magyar felmenőjük sem, a népzene közösségi ereje. Ezt pedig csak táncházban lehet megtapasztalni. Viszont például Budapesten alig van olyan táncház, ahol bárki elkezdheti megtanulni a táncokat. Ráadásul ha meg akar felelni az említett célnak, hogy a művelt középosztálybeli betérhessen ide, akkor itt „felelőssége van az egész népzenész és táncházas társadalomnak: hogy a táncház olyan legyen, ahol szívesen látják azokat, akik nem tudnak táncolni, jó minőségű zene szóljon, jó legyen a kiszolgálás. Ha valaki első lelkesültségben odamegy a zenekar elé, és – egy táncos szemével nézve – ugrabugrál és csapkodja magát össze-vissza, akkor nem kiröhögik, hanem a házigazda megmutogatja neki, hogyan kell. Van népdaltanítás, kézművesség, kapcsolatot ápol a kortárs művészetekkel.” Vagyis a hetvenes évek táncházainak szellemiségének kell megfelelni – mondta Rosonczy-Kovács Mihály, hozzátéve, hogy „e tekintetben is folyamatos a fejlődés, a bővülés, de van tennivaló bőven”.

„Amikor 2012-ben elindítottuk a szabadegyetemmel összekötött klubot, hívtam az ismerőseimet, és azt mondták: ’de a táncház olyan zárt közeg’. Először nem értettem, aztán rá kellett jönnöm, hogy ha az említett feltételek hiányoznak, akkor egy őszintén nyitott embernek nem biztos, hogy kedve lesz legközelebb is eljönni.”

A Neti's World's Musics Award megalapítása

Csak „egy csepp a tengerben”, de ezeknek a céloknak a megvalósulása érdekében született Rosonczy-Kovács Mihály ötlete egy nemzetközi díj létrehozásáról, amely az autentikus, feldolgozatlan népzene előadóinak járna. A Fonogram nép- és világzenei kategóriájának jelöltjei (az autentikus népzene hiánya) miatti hirtelen felindulás is hozzájárult ehhez.

Erről megkérdeztük a Fonogramot osztó Magyar Hanglemezkiadók Szövetsége (Mahasz) elnökét, Szűts Lászlót is. Megtudtuk tőle, hogy a – korábban világzene, vagy éppen „világzene és jazz” kategóriában díjat osztó – Fonogramon 2010-ben és 2011-ben azért lett külön „autentikus népzene” kategória, mert nagyon sok jelölés érkezett be. Amikor ezek száma visszaesett, a jelölő bizottság – az előző évek alapján, hiszen a kategóriákat előre alakítják ki – ismét összevonta ezt a világzenével. Fontos látni, hogy a díjra a kiadók (vagy a szerzői kiadások mögött álló cégek) nominálják a lemezeket, vagyis ezek aktivitásától is függ, hogy a több mint 200 szakmabeliből álló jelölőbizottság mely albumokat választhatja be a jelöltek közé, amik közül a 11 tagú Fonogram Bizottság megszavazza a nyerteseket. (A folyamatról itt lehet részletesen olvasni. A bizottságok névsora nem nyilvános.)

Rosonczy-Kovács Mihály elismeri, hogy a Fonogramtól a népzenei szcénáig sok szereplő járult hozzá sokkal inkább akaratlanul, mint akarva ahhoz, hogy a jelenlegi helyzet kialakult. A végeredmény azonban mégiscsak az, hogy „a Magyar Zenei Díjon pont annak a műfajnak nincs képviselete, amivel mi tudjuk szebbé tenni a világot és Európát. Mindenki büszke, hogy Kodály országa vagyunk, és akkor pont azt a műfajt vesszük el egy 19 kategóriát, tehát széles spektrumot bemutató díjrendszerből, ami tényleg a sajátunk lenne.”

„Gondoltam, hogy most az egyszer leírom, ami először eszembe jut” – mondta Rosonczy-Kovács, így született az a privát poszt, amelyben azt írja: „első felindulásomban 100.000.- Ft magánadománnyal meghirdetem a kalotaszegi prímásról elnevezett Neti's World's Musics Award díj megalapítását” Tehát ez nem „világzenei”, hanem egy „a világ zenéi” díj. A kommentek között sokan jelezték egyetértésüket és (anyagi vagy egyéb) támogatásukat. „Megint bebizonyosodott, hogy a zene a tökéletes diplomáciai nyelv, mert a kereszténydemokrata parlamenti képviselőtől a homlokegyenest más világnézetet vallókig visszajeleztek, és ez remélem, hogy így is marad; legalább a zenénk legyen nemzeti minimum”.

A díj több okból is nemzetközi. „Érintett magyar népzenészként hogy nézne ki, ha egy magyar díjhoz kérnék föl egy szakmai kuratóriumot?” – kérdezte Rosonczy-Kovács. Másrészt a Janus Pannonius Költészeti Nagydíj lebegett a szeme előtt: „ez egy sikeres kezdeményezés volt arra, hogy a magyar lírát jobban felhelyezze a térképre. Ki ne szeretne Adonisszal, Adam Zagajewskivel egy sorban lenni?”

Persze az, hogy milyen lesz a díj rangja – vagy hogy egyáltalán életben tud-e maradni –, több szemponttól függ. Szükséges megfelelő pénzalap, egy hiteles nemzetközi kuratórium (amelynek tagjai legalább egy évben össze tudnak ülni, megvitatni a jelöltek mellett szóló érveket). És persze a díjat azok névsora hitelesíti leginkább, akik megkapják. A rangot emeli, hogy a Fonó már mellé állt, de még sok a munka, 2019-ben kerülhet sor az első átadóra.

A díj ugyan nemzetközi, de Magyarországhoz kötődik, „a gyűjtések, a népzenénk gazdagsága révén Magyarország vindikálhatja a jogot magának, hogy kiadjon egy díjat – persze nem kizárólagosan, hiszen máshol is alapíthatnak ilyet.” A díjazott zenekar Magyarországon is bemutatkozik majd.

Kell a megerősítés, amit egy ilyen díj jelenthet

Egy ilyen díj Rosonczy-Kovács szerint fontos, hiányzó megerősítést ad minden népzenésznek Képzeljük el, hogy a Fonogram Magyar Zenei Díj listájára ránézünk „egy népzenével foglalkozó tizenegy-két éves gyermek szemével, akiben megszületik az az ambíció, hogy ő jó muzsikus szeretne lenni, és szereti a népzenét. Azt sugallja neki a lista, hogy a világzene és a népzene szinte szinonima, sőt, tulajdonképpen a népzene belépő, hogy az ember aztán jó világzenét írjon; nyilvánvalóan ezért nincs népzene a jelöltek között sem – szól a logikusnak tetsző következtetés” . Vagy gondoljunk bele, mit üzen, hogy ma például a „Népzene ünnepe” című koncerten csak mutatóban szerepel egy-két autentikus zenét játszó fellépő a tucatnyi világzenész mellett. Ezért kell a fiatal zenészeknek a megerősítés, hogy „érdemes ezzel foglalkozni, és akkor a világ máshogyan fog nekik feltárulkozni és szépséget mutatni, mint más zenéken keresztül.”

Ha egy magyar díjnak nemzetközi rangja, hírértéke lesz, az világszerte és (részben ezáltal) itthon is azt az üzenetet közvetíti majd, hogy érdemes foglalkozni az autentikus népzenével (hiszen „a magyar emberben benne van, hogy azt tekinti hitelesnek, ami külföldön van”). És a díjazottak névsora remélhetőleg azt üzeni majd, hogy „érdemes megerősíteni az identitást a saját kultúrával”, és emellett azt is, hogy „különböző zenei felfogások mögött mennyire hasonló az emberi érzület. És akkor megnyugodhatunk, hogy nem csak úgy próbálhatjuk védelmezni a világbékét, ha összekeverjük a zenéket, a hangszereket és a kultúrákat, hanem ha megmutatjuk őket saját magukban.”

 in English →

A cikk megjelenését az NKA Halmos Béla Program Ideiglenes Kollégium támogatta.